Halálos áldozatokat is követelt az ’56-os dunai jeges áradat

Az 1956. évi jeges árra emlékeztek hétfőn Baján. A piaccal szemközti árvízvédelmi emlékműnél a szakemberek és a hétköznapi hősök erőfeszítéseit idézték fel a Szent László ÁMK kezdeményezésére, a víztudományi kar közreműködésével és a város részvételével. 

– Sokan nem is tudják, hogy van ez az emlékmű. Nem jól van ez így – fogalmazott köszöntőjében Hajdók Róbert, a középfokú vízügyi képzést is nyújtó Szent László ÁMK igazgatója. Az összejövetel ötletgazdája szerint hasonló problémákkal néhány évente szembenéz a város, a leendő vízügyi szakemberek tudják igazán megérteni az ’56-ban végzett emberfeletti munkát, ezért erkölcsi kötelesség is megemlékezni március 11-ről.

Baja számára a legtragikusabb esemény 1956. március 11-én este háromnegyed 6-kor következett be, amikor a jeges ár áttörte a pecás szobráról jól ismert Vörös-hidat. Több méteres jeges víz alá került Józsefváros és a város több más területe, 360 család vált hajléktalanná, az ár 1037 centiméteres vízállással tetőzött.

Dr. Bíró Tibor, a víztudományi kar dékánja szerint azért sem szabad megfeledkezni az ’56-os eseményekről, mert olyan szélsőséges hidro­meteorológiai események sorozata okozta a jeges árvizet, amilyenek bármikor előfordulhatnak. Pont a jeges árvíz miatt Baja környékén a védművek megfelelően kiépítettek, de éberen figyelni kell a Duna vízjárását és mindig jelen kell lenni az árvízvédelemben, amihez megfelelő szakemberképzés szükséges. A klímaváltozásnak és a hullámterek feltöltődésének köszönhetően a mértékadó árvízszintek emelkednek, arra kell felkészülnünk, hogy a következő 30–50 évben a Duna vízjárása még szélsőségesebbé válhat.

– A víz hat méterrel volt magasabb 63 évvel ezelőtt ugyanezen a napon. Itt egy hidacska állt, a Vörös-híd nevet a tégla színe alapján kapta. Tetején egy gyönyörű szobrocska állt – most a Petőfi-szigeten, a horgászegyesületnél van – Pecás Pistát ábrázolta, ő szimbolizálta a bajai létet – idézte fel Keve Gábor adjunktus érzékletesen és családi élményeket is megosztva a korabeli állapotokat.

– A morajló jég, a fújó szél és lovas kocsik nyikorgása, a homokzsákokat rakó, köveket szóró emberek zaja jellemezte a védekezés napjait. Egy ezredes egy 23 méteres ponyvával szerette volna megfogni a vizet, amíg követ raknak mögé. Ez nem sikerült, három másodpercig bírták tartani az emberek – mesélt az egykori Posványos, valamint Józsefváros elárasztását megelőző erőfeszítésekről. A várossal kapcsolatban kiemelte: a Deák-zsilip fölé 60 centivel magasodott a víz, amit a szakemberek – köztük nagyapja – deszkából emelt provizóriummal fogtak meg. Ezt meg tudták oldani, de a Mohácsi-szigetet Jugoszlávia felől elöntötte a víz, sok idős ember akkor sem akarta elhagyni házát, amikor már annak tetejére kellett menekülnie. Borzasztó tragédiák történtek akkor.

Dr. Bíró Tibor, a víztudományi kar dékánja és szentlászlós diákok az 1956. szeptember 28-án állított három méter magas emlékoszlopnál 
Fotó: Petőfi Népe

Három civil is a vízbe veszett

A jeges árvíz áldozatokat is követelt. A szovjet Tulbanov tizedes Nagybaracskánál egy idős asszony kimentése után fulladt a vízbe, Horvát tizedes pedig rocsójával tuskóra futott és vízbe fúlt, ők szolgálatteljesítés közben hunytak el, mellettük három civil áldozatról tudnak. Azóta Magyarországon árvízi vagy belvízi katasztrófa következtében nem halt meg senki. Dr. Faludi Gábor, aki nagyon sokat kutatta a vízügy történetét, jó pár éve gondolt arra, hogy ezt a napot az árvizek emléknapjává illene tenni ebben a városban – tudtuk meg Bíró Tibortól, a víztudományi kar dékánjától.

Forrás: baon.hu