„Senkise” szúrja ki a világ szemét

Orosz István nevével, művészetével a világ minden táján találkozhatni: fesztiválok, kiállítások, workshopok, irodalmi rendezvények állandó résztvevője. Legutóbbi nemzetközi sikerét Sakkparti a szigeten című könyvével aratta. A művészeti ág egyik legrangosabb társaságának, a kiváló grafikusokat tömörítő Aliance Graphique Internationale-nak tagja. A több évtizede Utisz (magyarul: Senkise) álnéven is publikáló alkotó a rendszerváltás eseménysorozatában is felbukkan, ő tervezte az MDF híres, 1990-es Tovarisi, konyec! plakátját. A Nemzet Művészével, az MMA Irodalmi Tagozatának rendes tagjával az Origo készített interjút.

Orosz István grafikusművész, filmrendező 
Fotó: mma.hu

A beszélgetés elején felhívták a figyelmet arra, milyen megfoghatóvá képes tenni Orosz István művészete az idő múlását, annak inkább az emberfeletti, örök, mintsem a bőrünkön nagyon is tapasztalható arcát ragadva meg. A művész ugyanis Az idő látképei című kötete kapcsán kiemelte:

„Előfordult egyszer, hogy egy katalógussal már majdnem elkészültem, amikor eltöprengtem, hogy mi legyen a címe és észrevettem, hogy nagyon sok munkám – ha akarom, talán mindegyik – rezonál az eltelt időre, ami egyébként a kettős jelentésű rajzaimban is megjelenik:

ha távolabbról nézzük, akkor egy arc látszódik rajtuk, ha pedig közelebb megyünk, akkor a részletekből áll össze egy tájkép.

A közeledés és a távolodás pedig szintén egységnyi idő alatt zajlik le és ettől már nincs is olyan messze az animációs film, ami pedig szintén időbeli műfaj.”

A rendkívüli sokoldalúság mellé Orosz István esetében már-már lehetetlennek tűnő alkotói termékenység is társul: a grafikusművész blogot ír, kiállításai nyílnak, workshopokat, előadásokat tart, konferenciákon vesz részt, verseket ír, illusztrál, grafikákat rajzol, filmet készít. Mint mondta, eredendően iparművész lévén nem szokatlan számára, hogy megrendelésre készít munkákat, és ahogy az elismertséggel együtt kialakult anyagi függetlensége is, úgy lett egyre több lehetősége saját projekteken is munkálkodni. Mindemellett azért szép számmal akadnak megbízások, olyannyira, hogy szinte a földkerekség minden tája találkozhatott már Orosz-munkával: „Szeretek jönni-menni a világban és ha valahová elhívnak, akkor általában elvállalom. Azt hiszem, Afrika kivételével minden földrészen csavarogtam már” – jegyezte meg.

Az interjúban szó esett Orosz István édesapjáról, az irodalomtörténész Oros Lászlóról is. A grafikusművész bevallása szerint nem csak saját irodalmi érdeklődése, de grafikusi munkássága is szorosan kapcsolódik a szülőkhöz köthető élményeihez. „…nyolc-tíz éves koromban, amikor eszméltem, éppen Ady Endrével foglalkozott, mert az Ady-bibliográfiát szerkesztették Vitályos Lászlóval. Ebből fakadóan apu a verseken túl Ady hihetetlenül sok cikkét és publicisztikáját is ismerte. Jókairól nem is szólva.

Gyerekként óriási élmény volt számomra, ahogyan anyuval ültek egymás mellett és a Mire megvénülünket olvasták egymásnak, hogy a különböző szövegkiadásokat ellenőrizzék,

és feltehetően ezek az élmények is hozzájárultak ahhoz, hogy irodalommal is foglalkozom” – idézte fel az alkotó, akinek nem csak édesanyja és édesapja, de nagymamája is fontos örökséget hagyott rá a művészet szempontjából (is). Erre így emlékezett vissza:

„Egy időre börtönbe is zárták [édesapjáról, Orosz Lászlóról van szó – a szerk.] az 1956-os forradalom és szabadságharcban vállalt szerepéért és a szabadulása után eleinte tanítani sem engedték őt. Egészen kisfiú voltam még akkor, és érdekes módon nem a rossz élmények maradtak meg bennem. Az persze furcsa volt, hogy apu nincs otthon, de hogy a család ne omoljon össze, az akkor már hozzánk költözött nagymamámhoz az összes ismerős, meg az ismerősök ismerősei eljöttek, hogy horgoljon nekik csipketerítőket, hímezzen párnákat, mert nagymama nagyon szépen kézimunkázott, és ebből éltünk. Ha belém szorult valami kézügyesség, azt kizárólag neki köszönhetem.”

Odüsszeusz és a Küklopsz történetét idézi fel Orosz István álneve, az Utisz, vagyis Senkise is. A grafikus ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott: bár az álnév nem az ő ötlete volt, mégis „eléggé praktikus az Utisz, benne van a kettős jelentésű műveimet jellemző optikai illúzió „szemkiszúrása”,

és valljuk be, a plakát valóban drasztikusan <<szemkiszúró>> műfaj, ahhoz is passzolt a dolog”.

Orosz Istvánnak grafikusművészként egyik legerősebb műfaja a plakáttervezés, noha elmondása szerint a főiskolán a műfaj átpolitizáltsága, propagandisztikus és túlontúl direkt jellege miatt nem volt számára szimpatikus. E meglátása azonban sokat változott az évek során. „A diplomamunkám a kecskeméti Katona József Színház átfogó dizájnterve volt, színházi plakátokat, díszletterveket, műsorfüzeteket, jegyeket terveztem. Később nem tipikus plakátokat próbáltam megalkotni, azzal a céllal, hogy kettős jelentésükkel mást közöljenek annak, aki messziről észreveszi és megint mást lásson benne az, aki közelről szemléli. Ez a szokatlanság erejével hatott” – mesélte Orosz István.

Orosz István plakátja. Fotó: magyarplakat.hu

Plakátkészítői ars poeticáját az alkotó így foglalta össze: „Egy mexikói szakmai találkozón megkértek, hogy mondjam el, hogyan lehet jó plakátot készíteni, és azt feleltem, hogy

próbáld megfogalmazni egy mondatban, hogy mit akarsz a plakáton elmondani, utána nézd át azt a mondatot, mert mindig lesznek benne olyan szavak, amelyek fölöslegesek.

Húzd ki, olvasd el újra, hiszen még mindig találsz majd benne lényegtelen szavakat, és ha már egyetlen betűre sincs szükséged, akkor kész a plakát” – magyarázta az alkotó.

forrás: baon.hu