Vida János unokája is kivette a részét a horvát vb-ezüstből

Alsómiholjác alig több mint hétezer lelkes, 93 százalékban horvátok lakta kisváros a Dráva horvátországi partján, a drávaszabolcsi határátkelőtől három kilométerre. Hat környékbeli kis falu, Bégaszentgyörgy, Gólinc, Podgajce, Porecs, Radikóc és Rakitovica tartozik hozzá közigazgatásilag, valamikor a nemesi Majláth család birtokának része volt, amint erről a település központjában magasodó, angol Tudor-stílusban épült kastély ma is árulkodik.

Az egykori grófi épület elegáns parkja adott otthont júliusban a település leghíresebb lakosa, Domagoj Vida tiszteletére szervezett fergeteges ünnepségnek, amelyen az itt élők másfélszerese, több mint tízezer ember köszöntötte az oroszországi világbajnokságról ezüstéremmel hazatért horvát válogatott hátvédet. A 29 éves futballista személyét a magyarországi médiában is különös figyelem övezte, miután a torna során a nagyközönségnek is világossá vált: családjában magyar felmenőket találni. Horvátországi körutunk során felkeressük a térképen Donji Miholjacként szereplő városkát, hogy utánajárjunk a Besiktas-légiós magyar gyökereiről szóló ellentmondásos információknak.

EXKLUZÍV CIKKSOROZAT AZ NS-BEN!
MÁR MEGJELENT
Horvát titok – a világbajnoki ezüstérem nyomában
Így lett Horvátország a legjobb hely a világon – interjú a vb-ezüstérmes kapitánnyal

KÖVETKEZIK
Szerda:
Interjú Igor Stimac 1998-as vb-bronzérmessel, korábbi horvát szövetségi kapitánnyal
Csütörtök: A Mandzukic-sztori – a Juventus-csillag szlavóniai gyökerei + interjú Marijan Vlak korábbi NB I-es edzővel, a Dinamo Zagreb sportigazgatójával
Péntek: Interjú Davor Suker 1998-as vb-gólkirállyal, a Horvát Labdarúgó-szövetség elnökével

Mielőtt ellátogatunk a játékos szüleihez, a horvát harmadosztályban szereplő helyi csapat, az NK Jedinstvo Donji Miholjac pályája felé vesszük az irányt. A régi idők hangulatát árasztó tribün alatt idilli kép fogad, a hátsó füvesen éppen kilenc-tízéves fiúk edzenek romlatlan lelkesedéssel, talán a horvát válogatott nyári vb-sikerének példájától is hajtva.

Utóbbi feltételezésre alapot ad a fénykép, amelyet Silvijo Jezic edző, a miholjáci Minarik Ede mutat nekünk: a helyszínen készült csoportkép közepén Domagoj Vida mosolyog, körülötte horvát mezes kölykök feszítenek büszkén. Noha bizonyára nagylelkű úrnak bizonyult, valószínűleg Majláth gróf sem örvendett errefelé akkora népszerűségnek, mint a pályafutását az alsómiholjáci gyerekcsapatban kezdő futballhős.

Valószínűleg említeni is felesleges, a sokat látott öltözőfolyosót Vida-relikviák, -mezek és -fotók díszítik. Illetve annyi kiegészítést muszáj tenni, hogy a világot jelentő moszkvai dobogóig eljutó Domagoj mellett nagy tiszteletnek örvend itt a család többi futballista férfitagja is, így a kilencvenes években az egyik legjobb horvát csatárnak számító édesapa, Rudika, valamint a manapság a negyedosztályú Valpovo csapatában szereplő, rettegett szabadrúgáslövő hírében álló 31 éves báty, Hrvoje.

Mint minden futballistacsaládról szóló népmesében, Vidáék legendájában is a kevésbé sikeres testvér indult fényesebb tehetségnek, és talán csak azért tapsol most az ország Hrvoje helyett Domagojnak, mert a kétezres évek elején a fiatalabb fiút hamarabb szippantotta fel az ötven kilométerre eső Eszék országosan jegyzett klubja, az NK Osijek. Nem ment könnyen a beilleszkedés, a nagyvárosi környezet kezdetben taszította a szüleihez, testvéréhez, miholjáci barátaihoz szorosan kötődő serdülő gyermeket. Előfordult, hogy édesapja elvitte reggel autóval Eszékre, a honvágy azonban erősebb volt az iskola hívó szavánál, Domagoj az első buszra felült, és titokban hazasietett Alsómiholjácra.

Az alsómiholjáci tribünön Domagojnak is tapsoltak (Fotó: Dömötör Csaba)

NAGY A ROKONSÁG: SANYI, PISTA, MARISKA

A gyermekkori kedves történetet már maga az 55 éves apa meséli el, akit valamikor Davor Sukerhez hasonló tehetségként tartottak számon, és akinek nevét az Osijek, valamint a Belisce csapatában rúgott számtalan gólján kívül ma már kutyái miatt is emlegetnek. Az elmúlt években nem kevesebb mint tizenkét kóbor ebet fogadott be, talán a népes falka és a pesti újságíró találkozásának kétes kimenetele is közrejátszik abban, hogy miután házuk előtt elkészül a közös fénykép feleségével, Zeljkával, vendéglátónk javasolja, beszélgetni inkább a sarki kávézóba üljünk be. Itt aztán rá is térünk a tárgyra, a család magyar gyökereire.

„Édesapámat Vida Jánosnak hívták, ezerkilencszáznyolcvannyolcban halt meg – tisztázza a vegyes házasságból született Rudika a magyar apai szál első fokát. Noha az életrajzi adat alapján jogos reménnyel érkeztünk, hamar kiderül, Vida János fia nem beszél magyarul, horvát szavait segítőink fordítják nekünk. – Apám egyszerű munkásember volt, reggeltől estig dolgozott, a hetvenes években egy időre Németországban kapott állást. Nehéz körülmények között nőttünk fel, kilencen voltunk testvérek, minden dinárért meg kellett küzdenünk. Otthon nemigen hallottunk magyar szót, bár a legtöbbünknek volt magyar neve is. Engem Rudikaként anyakönyveztek, és mindig így szólítottak, de testvéreim között van Mariska, Annuska, Sanyi, Pista és János is. A rokonsággal édesapám tartotta a kapcsolatot, úgy tudom, távoli unokatestvérek élnek még Mozsgón, a Baranya megyei községben, ahonnan a család származik. Az eredetéről nem sokat tudok, bár azt hallottam, őseim valamikor umlautos á-val, Vidäként írták a vezetéknevüket. Hat-hétévesen vesztettem el mozsgói nagyszüleimet, Vida Sándort és Erzsébetet, ők akkor már Staro Petrovo Poljében éltek, ma is a falu temetőjében vannak eltemetve. Kevés emlékem maradt róluk, az egyik, hogy amikor civódtak, mindig magyar nyelvre váltottak.”

Családi örökség: Rudika, az apa élvonalbeli csatár volt (Fotó: Dömötör Csaba)

HIT, MUNKA ÉS EDZÉS – SZÓL A TANÁCS

Vidáéknál a futballkedvelő fiútestvérek közül sportban és tanulásban is Rudika vitte a legtöbbre, az orahovicai iskolaévek után két évig Zágrábban is járt fémtechnikusképző szakiskolába. Professzionális játékosként azonban utóbb a labdarúgás állt élete középpontjában, ebbe a közegbe nőttek bele fiai, Hrvoje és Domagoj.

„Negyvenéves koromig játszottam, kevés időm maradt foglalkozni a gyerekekkel, korán megtanulták az önállóságot. Jártak ki a meccseimre, ott voltak mindig a csapat közelében” –folytatja Rudika Vida, dicsérve az egymást segítő fivérek testvéries egységét. Ezen a ponton elérkezettnek látjuk az időt, hogy előhozakodjunk titokban dédelgetett tervünkkel: bátorkodunk megkérdezni az édesapát, nem hívná-e fel a kedvünkért Törökországban kisebbik fiát.

„Miért is ne?” – mosolyog az apa, és már nyúl is a mobiltelefonjához. Néhány másodpercig kicsöng, majd a férfi felragyogó arca jelzi, fel is vették. „Fiam, a magyar sportújságtól vannak nálam, szeretnének kérdezni tőled egyet-kettőt” – harsogja a telefonba széles vigyorral Rudika, és miután Domagoj csak annyit köt ki, ne angolul kelljen válaszolnia, már nyújtja is a készüléket tolmácsunknak. Először arra kérjük, mondjon néhány szót a családjáról.

„Imádom édesanyámat, édesapámat, a bátyámat, jóban-rosszban kitartottak mellettem, a nyugodt családi háttér adta a legfőbb támaszomat – vallja a 67-szeres horvát válogatott futballista. – Édesapám a legfőbb példaképem, kis faluból indulva vitt végbe nagy dolgokat, ő tanított meg küzdeni magamért és a családomért.”

Nehézkes a közvetített párbeszéd, nincs alkalom cifrázni a kérdést: miként lehet javítani a magyar futballt? „Sok munka, hit és edzés kell hozzá – jön Isztambulból az egyszerű tanács. – Remélem, eljön a nap, amikor a szomszédunk is hasonlóan sikeres lesz, mint mi. Amíg Puskás játszott, nem volt baj a magyarokkal, de azóta semmi sem ugyanaz.”

Nagyvonalúan tovasiklunk a kijelentéssel átugrott néhány évtizednyi kisebb-nagyobb futballsikerünk felett, és rátérünk a lényegre: mit jelent neki, hogy családja részben magyar származású? „Azon túl, hogy léteznek, nem sokat tudok magyar gyökereimről – mondja Domagoj Vida. – Mindig is vállaltam magyar felmenőimet, magyar dédszüleimet, de nincsen emlékem róluk. Sok idő eltelt azóta, felnőtt néhány horvát generáció. Egy-két nótát viszont ismerek magyarul, például ezt: »Az a szép, az a szép…«”

Domagoj Vida népi kalapban a világbajnoki ezüstéremmel (Fotó: Vasas Csaba)

 

„EJ, MAGYAR KISLÁNY, CSÓKOLOM AZ ARCOD…”

Illedelmesen megköszönjük a telefonbeszélgetést, a futballista még néhány szót vált az apjával, aztán az isztambuli hang nélkül folyik tovább a társalgás, például Domagoj mulatási szokásairól. Helybeliek állítják, ha melegszik a levegő Alsómiholjácon, a játékos az első, aki belekezd a nótázásba, és az este végén az ő hangja csitul el utoljára. A fordításban segédkező Dudás Erika gondosan bele is írja jegyzetfüzetünkbe a horvát-magyar vegyes nyelven összehalandzsázott udvarló dalt, amelyet a helybeliek szoktak énekelni, a szlavóniai betyárnak becézett futballhősükkel az élen: „Ej madarice ja ti ljubim lice, tud magyarul, tudom, tudom, magyarica mlada.”

A szövegből a horvát részletek egy csókra váró ifjú magyar lányról szólnak, Domagoj ugyanakkor a 2014-es horvát szépségkirálynőt, Ivanát vette feleségül, együtt nevelik hároméves David fiukat.

Vagy úgy is mondhatjuk: Vida János dédunokáját.

Forrás: nso.hu